Információs túlterhelés

Információs túlterhelés: Stressz és rohanás

Legutóbbi két bejegyzésemmel (egyik és másik) kezdtem belelendülni az információs túlterhelés témájába, így inkább most sem állok le, fontosnak tartom ugyanis felhívni a figyelmet erre, a szerintem nem feltétlenül helyes jelenségre.

Az információs túlterhelés egyik legérdekesebb és talán az egyik legkellemetlenebb tünete az állandó készültség, a folyamatos online állapot érzése. Ebbe Te is és én is bármelyik nap beleszaladhatunk.

Ez az az állapot vagy, ha épp úgy tetszik érzés, amit a folyamatos telefoncsörgés, SMS figyelmeztetések, email és Facebook értesítők; valamit sok egyéb a figyelmünket magára vonni kívánó értesítő, felugró ablak táplál azáltal, hogy egy perc nyugalmat sem hagy, se neked sem az elmédnek.

Képlet egy egyébként borzasztóan egyszerű: köszönhetően a mobilinternetnek és az okos telefonodnak folyamatosan elérhető vagy; a legtöbb kommunikációs csatornád gyakorlatilag tárva-nyitva áll.

Ennek folyományaként, nem az általad meghatározott időpontban értesülsz az adott információról, értesítésről, hanem azonnal. Ha ezt egy kicsit továbbgondolod, akkor gyakorlatilag bármelyik pillanatban megzavarhatnak munkádban és elvonhatják a figyelmedet apró és felesleges dolgok is, az éppen aktuális teendődről.

Megeshet az is, hogy a nap végén pedig arra eszmélsz, hogy ma is alig csináltál valamit. Pedig ez nem igaz, sok mindent csináltal ugyan, de ezek között kevés volt az olyan értékteremtő tevékenység, amely valódi elégedettséggel tölt el. Daniel J. Levitin is megmondta (http://nepszava.hu/cikk/1049968-a-modern-vilag-felfalja-az-agyadat):

„Valahányszor elküldünk egy e-mailt, úgy érezzük, csináltunk valamit. Valahányszor tudomást veszünk egy Facebook-frissítésről, úgy érezzük, hogy valami újról értesültünk és ezáltal szocializáltabbak lettünk. Csakhogy ez csupán az érzelmeinket irányító rendszernek ad örömet, nem pedig az agykéreg tervező, magasabb rendű gondolkodást irányító központjának”.

Lehet, hogy már említettem, de John Hari brit újságíró szerint nem véletlenül használják az „wired” szót két különböző dologra:

  • az internetre kapcsolódótt, online állapotra;
  • és a koncentrációra való képtelenségre.

Ennek az információval túlterhelt létezési módnak egyébként megvannak a maga következményei a szervezeted szintjén, melyekből kettőt most biztosan kiemelek.

Egyrészről fokozódik a kortizol (hétköznapi nevén a stresszhormon) és az adrenalin termelés. Ezek a vegyületek folyamatosan stimulálják az agyadat és ez az a stimuláció ami gyakorlatilag mentális ködöt eredményez, azaz memóriazavart vagy épp gondolkodási nehézséget. Érdekességképp jelzem, voltak már olyan kísérletek is, melyek során néhány napon keresztül kortizolt fecskendeztek a résztvevőkbe. A kortizol kúra eredményeképp jelentősen romlott a résztvevők emlékezőképessége és a memóriája is: Némelyikük még arra sem emlékezett, hogy mit olvastak pár perccel korábban. Jó hír, hogy ahogy csökkent a kortizol mennyisége, úgy állt vissza az eredeti szintre résztvevők szellemi kapacitása.

Másrészről, és ez a személyes kedvencem, az állandó megszakítások miatti multi-tasking dopamin (hétköznapi nevén: boldogsághormon) függőséget okoz. Lévén jutalmazni kell az agyat az állandó külső stimulációk miatt. Miről is van szó?

Sokan a technológia függőjévé váltak és szinte éhessé váltak az új információra. Ez az oka, hogy valaki miért ellenőrzi újból és újból a Facebookot, az emailt: hátha valami érdekes, fontos érkezik. És ha telitalálat van, az aztán az igazi öröm.

Szintén káros dolog, hogy manapság a legtöbben úgy gondolják, nekik bárkit és bármikor el kell tudni élni, és különösen fontos az is, hogy őket is bármikor el lehessen érni. Ha pedig ez még sincs így, akkor bizony összeomlik világ: ki tudja, vajon miről maradtak le. Ezzel sem feltétlenül értek egyet, de nem tagadom, hogy vannak olyan információk és események, amik azonnali cselekvést igényelnek. Mégis inkább úgy gondolom, hogy az esetek 99%-ban bizonyosan ráér az adott ügy, egy vagy két órát vagy 24-et.

Mi is történik?

Hogy el tudd képzelni, mi az eredménye az elmúlt időszak fejlődősének köszönhető információs túlterhelésnek, gondolj egy hideg vízben ülő békára.

Ha ezt a vizet szép lassan, kellő fokozatossággal melegítjük, ez a szerencsétlen béka észre se veszi, hogy halálra fő. Pedig tényleg halálra fő.

Az internet pont ugyanígy hat szellemi képességeinkre és személyes produktivitásunkra: a figyelmünket elterelő felületek, csatornák száma évről évre többszörösére emelkedett és észre se vettük. Először jött az email, ezt követte az internet, majd jöttek az azonnali üzenetküldők és végül a Web 2.0: blogok, közösségi oldalak.

Az információforrások számán túl problémát jelent és így stresszorként értelmezhető az információ mennyisége is: Ha már el vagy árasztva feldolgozatlan emailekkel, akkor a különböző szüneteltető vagy bumeráng kiegészítők sem jelentenek valódi megoldást, lévén csak késlelteted az email áradatot.

De lépjünk egyet vissza a stresszre és az információs túlterhelés világába.

Amikor az agyunk stresszriadó módban van, ösztönösen sokkal több – azaz felesleges és irreleváns – információt dolgoz fel. Így keresi ugyanis potenciális veszélyforrásokat. Ha eközben az információ mennyisége olyan mértékű lesz, amit már nem tud az agy feldolgozni, akkor lép fel az infomációs túlterheléses állapot, amink köszönhetően jóval nehezebb lesz a gondolkodás, a megoldás keresés. Tehát megint ugyanott vagyunk, ahol a part szakad.

Ennek a nagy sietségnek és rohanásnak van még néhány másik szomorú következménye is. Egyre kevesebb idő jut a helyesírás és stilisztikára is, valamint egyre nehezebbé válik a hosszú, összefüggő normál szövegek megírása. Az ilyen szűk nyelvi környezetnek köszönhetően egy idő után csökken az ember szókincse és így egyre nagyobb gondot jelent majd nagyobb terjedelmű művek elolvasása és megértése is.

Az igazi megoldást az jelenti nem csak szerintem, ha mind az információ mennyisége, mind az információs felületeket sikerül úgy kontrollálni, hogy a kritikus szintet ne lépje át a feldolgozandó információ mennyisége, ez viszont kőkemény önfegyelmet igényel.

És a végére egy kis néznivaló.

Hozzászólások

hozzászólások