Ha minden fontos, valójában semmi sem az – a projekt túlterhelés szervezeti problémája

Ismerős helyzet: egy kulcsember három projektben dolgozik, közben részt vesz két „kiemelt” szervezeti kezdeményezésben, és természetesen az operatív feladatai sem szűntek meg. Mindegyik projektvezető azt mondja neki, hogy csak heti néhány órára van szüksége. A funkcionális vezetője szerint a terhelése papíron még elfogadható, hiszen az egyes projektekre kiosztott százalékok nagyjából kiadják a rendelkezésre álló munkaidejét.

Aztán jön egy probléma az egyik projektben, a másodiknál közeledik egy mérföldkő, a harmadiknál az ügyfél hirtelen előrébb hoz egy döntést, és néhány nap alatt minden terv felborul. Nem feltétlenül azért, mert bárki rosszul dolgozott. Egyszerűen kiderült, hogy ugyanazt az emberi kapacitást egyszerre több projekt is teljes értékű erőforrásként kezelte.

Projektvezetőként ilyenkor könnyű azt mondani, hogy jobban kellene priorizálni, hatékonyabban kellene beosztani az időt, vagy egyértelműbben kellene kommunikálni az ütközéseket. Egy 2026-ban publikált projektmenedzsment-kutatás azonban ennél kellemetlenebb következtetésre jut: a tartós túlterhelés sok esetben nem egyéni időgazdálkodási probléma, hanem maga a szervezeti rendszer termeli újra.

A kapacitást könnyű százalékokban látni, a munkát már kevésbé

Julie Delisle 2026 júliusában, az International Journal of Project Management folyóiratban megjelent kutatása egy többprojekt-es szervezetben vizsgálta a tartós munkaterhelés kialakulását. A vizsgált szervezet munkatársai jellemzően legalább három-négy projektben vettek részt egyszerre, de egyesek tíznél is több párhuzamos projektben dolgoztak, mindezt az adminisztratív és operatív feladataik mellett.

A kutatás egyik fontos eredménye, hogy a túlterhelést nem lehetett egyetlen okra visszavezetni. Három szint egymást erősítő hatását azonosította: szervezeti szinten a humánerőforrás-tartalék hiányát, projektszinten az egymást átfedő határidőket és a projektmunka kiszámíthatatlanságát, egyéni szinten pedig a munka és a magánélet határainak elmosódását. A túlterhelés így nem egy-egy rossz hét eredménye volt, hanem egy olyan működési minta, amelyben a szereplők alkalmazkodása újra és újra fenntartotta magát a problémát.

Ez azért érdekes projektvezetői szempontból, mert egy kapacitástáblában könnyű azt mondani, hogy valaki 30 százalékban dolgozik az A projekten, 30 százalékban a B-n, 20 százalékban a C-n, és marad 20 százaléka az egyéb tevékenységekre. A valóságban azonban a projektek nem ilyen szabályosan fogyasztják az időt. Az egyik héten alig van szükség rá, a következőn pedig egyszerre három projektben válik kritikussá.

A százalékos kapacitástervezés azt feltételezi, hogy a munka viszonylag egyenletesen oszlik el. A projektmunka egyik alapvető tulajdonsága viszont éppen az, hogy nem egyenletes.

A rugalmasság néha éppen a túlterhelést tartja életben

A 2026-os kutatás egyik legérdekesebb megállapítása az autonómia paradoxona. A rugalmas projektmunka első látásra segíthet a terhelés kezelésében: az ember eldöntheti, mikor melyik projekttel foglalkozik, átrendezheti a napját, este befejezhet valamit, vagy éppen hétvégén pótolhatja, amire hét közben nem jutott idő.

Rövid távon ez tényleg működik. Ha délután beesik egy váratlan probléma, este be lehet fejezni az eredetileg tervezett feladatot. Ha az egyik projekt sürget, át lehet csoportosítani néhány órát a másikból. A rendszer azért tűnik működőképesnek, mert az egyének folyamatosan kisimítják a szervezeti kapacitáshiány következményeit.

Hosszabb távon azonban éppen ez rejtheti el a valódi problémát. Delisle kutatása szerint a rugalmasság és az autonómia bizonyos körülmények között nem csökkentette, hanem fenntartotta a túlterhelést. Az emberek saját idejükből, határaik mozgatásával és folyamatos újraprioritizálással tették működőképessé azt a rendszert, amelyben valójában túl sok volt a munka.

Ez vezetőként kényelmetlen felismerés. Könnyen dicsérjük azt a munkatársat, aki mindig „megoldja”, elérhető, ha baj van, és valahogy minden határidő előtt előhúzza a szükséges eredményt. Csakhogy érdemes megkérdezni: mitől működik valójában ez a rendszer? Jó a szervezésünk, vagy vannak emberek, akik a saját tartalékaikból kompenzálják annak hibáit?

A túlterhelt szervezet egyik tünete, hogy minden projekt önmagában indokoltnak tűnik

A projektportfóliók ritkán azért lesznek túl nagyok, mert valaki szándékosan értelmetlen projekteket indít. A nehézség éppen az, hogy egyenként szinte minden kezdeményezés mellett lehet jó érveket találni.

Fontos az ügyfélélmény javítása. Fontos a technológiai modernizáció. Fontos az új riportingrendszer. Fontos a költségcsökkentési program. Fontos a biztonsági fejlesztés. Fontos az új termék. Fontos az automatizálás. Egyenként mindegyik üzletileg védhető, a portfólió problémája azonban nem az egyes projektek értéke, hanem az, hogy együtt elférnek-e a szervezet valódi kapacitásában.

Vsevolod Shabad 2026 augusztusában megjelent tanulmánya ezt initiative overload, vagyis kezdeményezés-túlterhelésként írja le. A közszférát vizsgáló elemzés egyik központi állítása, hogy a sok párhuzamos kezdeményezés gyakran az ambíció jeleként jelenik meg, miközben a gyakorlatban széttöredezi a vezetői figyelmet és lassítja a végrehajtást. A szerző Észtország, Szingapúr, Dánia és Norvégia példáin keresztül amellett érvel, hogy a fókuszáltabb portfólió és a párhuzamos kezdeményezések tudatos korlátozása erősebb végrehajtási képességet teremthet.

A gondolat nem csak állami szervezetekre érvényes. Egy vállalatban is könnyű úgy működni, hogy új projektet indítani viszonylag egyszerű, egy meglévőt viszont nagyon nehéz leállítani.

Új projektet indítani könnyebb, mint egy régit bezárni

Egy új projekt mögött általában van cél, szponzor, üzleti indok és várható eredmény. Egy projekt lezárása vagy felfüggesztése ezzel szemben kellemetlen kérdéseket vet fel. Mi lesz az eddig elköltött pénzzel? Mit mondunk azoknak, akik hónapokat dolgoztak rajta? Be kell ismernünk, hogy megváltozott a prioritás? Mi van, ha később mégis szükség lett volna rá?

Ez könnyen egyirányúvá teszi a projektportfóliót: új elemek folyamatosan kerülnek bele, miközben nagyon kevés kerül ki belőle. Shabad ezt olyan intézményi mechanizmusként írja le, amelyben az új kezdeményezések támogatása látható és jutalmazható, a meglévők lezárásának előnye viszont sokkal kevésbé kézzelfogható. A folytatás alternatív költsége szétszórtan jelentkezik, ezért ritkábban válik döntési témává.

Pedig minden új projektnek van egy kevésbé látható költsége is. Nemcsak pénzt és munkaórát kér, hanem vezetői figyelmet, koordinációt, döntési kapacitást és hozzáférést ugyanazokhoz a kulcsemberekhez. Egy informatikai szervezetben például nagyon könnyen előfordulhat, hogy öt különböző projekt üzleti oldalról teljesen független, technikailag azonban ugyanazt a három architektet, security szakértőt vagy adatbázis-specialistát használja.

A portfólió ilyenkor papíron öt külön projektből áll. A szűk keresztmetszet szempontjából azonban egyetlen közös rendszer.

A tartalék nem pazarlás

A túlterhelés kezelését gyakran a kihasználtság növelésének nyelvén közelítjük meg. Ha egy szakértőnek van szabad kapacitása, keresünk neki feladatot. Ha egy csapat a következő hónapban csak 80 százalékban terhelt, könnyen megjelenik az igény arra, hogy „használjuk ki” a maradék húszat is.

Ez pénzügyi nézőpontból logikusnak tűnhet, projektkörnyezetben azonban veszélyes. Egy 100 százalékra tervezett rendszernek nincs hova tennie a váratlan munkát. Márpedig a projektekben a váratlan munka nem kivétel, hanem a működés része: hiba jelenik meg, megváltozik egy követelmény, késik egy beszállító, sürgős döntésre van szükség, valaki kiesik, vagy egyszerűen egy feladat nehezebbnek bizonyul a becsültnél.

A 2026-os kutatás kifejezetten a humánerőforrás-slack, vagyis szervezeti tartalék hiányát azonosítja a tartós túlterhelés egyik strukturális okaként. Shabad elemzése pedig hasonló logikát követ portfóliószinten: a fókusz egyik eredménye éppen az a szervezeti tartalék, amely lehetővé teszi, hogy egy valódi prioritást gyorsítsunk vagy egy váratlan helyzetre reagáljunk anélkül, hogy minden mást azonnal fel kellene borítani.

Ez elsőre pazarlásnak tűnhet. Valójában inkább biztosítás. A kérdés nem az, hogy minden percben teljes kihasználtságot tudunk-e kimutatni, hanem az, hogy a szervezet képes-e megbízhatóan teljesíteni akkor is, amikor a valóság eltér a tervtől.

Nem biztos, hogy a kollégának kell még jobban priorizálnia

Amikor valaki túlterheltté válik, gyakori vezetői reakció, hogy segítséget próbálunk adni az időgazdálkodáshoz. Beszélünk prioritásokról, delegálásról, fókuszblokkokról és arról, hogy bátrabban kell nemet mondani.

Ezek hasznos készségek lehetnek, de van egy pont, ahol a személyes produktivitás már nem oldja meg a problémát. Ha valakinek három projektvezető és egy funkcionális vezető ad egymással versengő prioritásokat, akkor nem feltétlenül neki kellene eldöntenie, melyik szervezeti cél kevésbé fontos.

Egy 2025-ös Association for Project Management felmérésben ezer projektmenedzsment-szakembert kérdeztek meg. A teljes munkaidőben dolgozó válaszadók 72 százaléka mondta azt, hogy fő projektje negatívan hatott a mentális jóllétére; a negatív hatásról beszámolók körében a munka–magánélet egyensúly romlása és a személyes kapcsolatokra gyakorolt hatás is gyakori indok volt. A felmérésben a rugalmas munkavégzés mellett a munkaterhelés monitorozása volt az egyik leggyakrabban említett szervezeti támogató intézkedés.

A számokat nem érdemes automatikusan minden szervezetre kivetíteni, de jól mutatják, hogy a projektterhelés következményei nem állnak meg a státuszriport határánál. Ha a rendszer csak azért működik, mert az emberek tartósan kitolják a saját kapacitásukat, akkor nem produktivitási technikát kell keresni, hanem a rendszer terhelését kell megvizsgálni.

A projektvezetőnek néha a saját projektjéből kell engednie

Ez az egyik legnehezebb része a többprojekt-es működésnek. Projektvezetőként természetes, hogy a saját projektünk sikeréért felelünk. Ha szükségünk van egy szakértőre, szeretnénk megkapni. Ha veszélyben a mérföldkő, megpróbáljuk előrébb soroltatni a feladatainkat. Egyéni projekt szintjén ez teljesen racionális magatartás.

Ha viszont minden projektvezető ugyanezt teszi, a szervezeti eredmény könnyen irracionálissá válik. Ugyanaz a specialistacsoport öt különböző „kritikus” igényt kap, és minden szponzor saját projektjének prioritását próbálja megvédeni.

Itt válik fontos projektvezetői kompetenciává a portfólióban való gondolkodás. Nemcsak azt kell megkérdezni, hogy „mi kell ahhoz, hogy az én projektem elkészüljön?”, hanem néha azt is, hogy „ha ezt most előrevesszük, minek kell emiatt hátrébb kerülnie?”

Ez a kérdés sokkal nehezebb, mert láthatóvá teszi az alternatív költséget. A prioritás ugyanis csak akkor valódi prioritás, ha valaminek a rovására történik.

A „mit állítunk le?” fontosabb kérdés lehet, mint a „mit indítsunk el?”

Shabad a strategic subtraction, vagyis stratégiai elhagyás fogalmát használja arra, amikor egy szervezet tudatosan korlátozza a párhuzamos kezdeményezések számát. A logika egyszerű: egy új program jóváhagyásakor ne csak azt kérdezzük meg, hogy értékes-e, hanem azt is, hogy elfér-e a jelenlegi portfólióban, és minek kell helyet adnia számára.

Ez a gyakorlatban megváltoztatja a projektindítás logikáját. Az új kezdeményezés többé nem csak önmagával szemben vizsgázik. Nem elég bebizonyítani róla, hogy pozitív üzleti értéket teremthet. Azt is meg kell mutatni, hogy fontosabb annál, amit miatta nem fogunk csinálni, később csinálunk meg, vagy kisebb intenzitással folytatunk.

Egy vezetői portfólióreview ezért nem feltétlenül attól jó, hogy minden projekt kap zöld-sárga-piros minősítést. Lehet, hogy ennél fontosabb négy kérdést feltenni: mely projektek használják ugyanazokat a kritikus embereket; hol vannak a következő két-három hónapban egymásra torlódó mérföldkövek; mely kezdeményezések lennének ma már kevésbé fontosak, ha nulláról kellene róluk dönteni; és ha holnap kötelezően el kellene hagynunk a portfólió tíz százalékát, mihez nyúlnánk először?

Az utolsó kérdés szándékosan kellemetlen. Éppen ezért hasznos.

A projektvezető coaching szerepe itt kezd igazán érdekessé válni

A túlterhelt kollégának könnyű azt mondani, hogy állítson fel jobb prioritásokat. Coaching szemléletből azonban érdemes előbb megérteni, hogy valóban nála van-e a döntési jog.

Ha valaki azt mondja, hogy „minden sürgős”, az első kérdés lehet az, hogy ki tette ezeket sürgőssé. Ha három vezető három különböző első számú prioritást adott, akkor az ember előtt nem időgazdálkodási feladat áll, hanem feloldatlan vezetői konfliktus. A jó coaching ilyenkor nem abban segít, hogy még ügyesebben zsúfoljuk be a munkát a naptárba, hanem abban, hogy láthatóvá tegyük a döntést, amelyet a szervezet eddig lefelé delegált.

Ugyanez igaz projektvezetőként saját magunkra is. Érdemes időnként megnézni, hány olyan problémát próbálunk személyes hatékonysággal megoldani, amely valójában strukturális. Talán nem gyorsabban kellene válaszolnunk. Talán nem újabb státuszmeeting kell. Talán nem a kollégának kell „jobban beosztania az idejét”.

Lehet, hogy egyszerűen túl sok mindent akarunk egyszerre.

A jól működő szervezetnek van kapacitása arra is, hogy ne csináljon valamit

A projektvezetésben szeretjük az aktivitást. Új programokat indítunk, új ötleteket teszünk backlogba, új fejlesztéseket vállalunk fel. A „nem csináljuk” ezzel szemben könnyen tűnik ambícióhiánynak vagy elvesztett lehetőségnek.

A friss kutatások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a végrehajtási képességhez nemcsak erőforrás kell, hanem tartalék és választás is. Delisle kutatása szerint a túlterhelés strukturális újratermelődésében fontos szerepet játszhat a humánerőforrás-tartalék hiánya és az egymást átfedő projektterhelés. Shabad pedig egyenesen úgy fogalmazza meg a problémát, hogy a szervezeteknek szükségük van a „nem cselekvés képességére” is: arra a fegyelemre, amellyel nem indítanak el vagy nem folytatnak automatikusan minden értelmesnek tűnő kezdeményezést.

Ez projektvezetőként talán szokatlan sikerkritérium. Nem azt kérdezi, hány projektet indítottunk el, hanem azt, mennyit tudunk ténylegesen befejezni. Nem azt, hogy hány feladattal töltöttük ki az emberek kapacitását, hanem azt, hogy maradt-e elég mozgásterük a váratlan helyzetek kezelésére.

És nem azt, hogy minden fontos dolgot csinálunk-e.

Hanem azt, hogy a legfontosabb dolgoknak tényleg adunk-e esélyt elkészülni.

Források

Julie Delisle: Understanding the causes of work overload in multi-project organizations: A multilevel perspective. International Journal of Project Management, 44(5), 2026, 102888. A kutatás a többprojekt-es szervezetek túlterhelését szervezeti, projekt- és egyéni szinten vizsgálja.

Vsevolod Shabad: The architecture of focus—how governments resist initiative overload. Public Money & Management, 2026. A tanulmány a párhuzamos kezdeményezések felhalmozódását, a stratégiai elhagyást és a szervezeti tartalék szerepét vizsgálja több ország példáján.

Association for Project Management: New APM data explores the mental wellbeing of the project profession, 2025. Az APM és a Censuswide ezer projektmenedzsment-szakember részvételével végzett felmérése a projektmunka, a munkaterhelés és a jóllét kapcsolatát vizsgálta.

Hozzászólások

hozzászólások